Close
Állandó kiállítás
A rendi társadalomban különös jelentősége volt a leszármazás rendjének, amely a kiváltságok és a vagyon öröklődésének meghatározója volt. A nemesi kiváltságlevél mellett szemléletes családfákon tartották számon a nemzetség eredetét és rangbéli emelkedését. Hasonló szerepet töltöttek be a családi arcképgalériák, az ún. ősgalériák is.
A magyar főurak a XVII. század közepétől alakítják ki családi képcsarnokukat. Kezdetben a kortárs családtagok portréi készültek el, majd a közvetlen elődök, illetve a család történelmi múltját bizonyítandó, sokszor a honfoglalás koráig visszavezetett mitikus ősök ábrázolásai. A nemesi ősgalériák virágkora a XVIII. század, de a XIX. század közepén is továbbélő hagyomány e speciális portréműfaj.
A családi arcképcsarnokokból származó legkorábbi datált képünk Jeszenszky Antalt ábrázolja 1746-ból. Ez a portré jól mutatja az ősgalériák jellemzőjét: a megrendelők számára nem elsősorban a kép művészi értéke, hanem a társadalmi üzenete fontos, ezért sok esetben nem helyeztek súlyt a festő mesterségbeli tudására.
Styrum-Lymburg Károlynak és feleségének, Simontornya korabeli tulajdonosainak portréja már iskolázottabb mester munkája a XVIII. század végéről. Szent László király bizonyára valamelyik család távoli őseként került megfestésre. A Rezgő hajtűs nő című festményre is, mely gyönyörű, XVIII. századi magyaros viseletben ábrázol egy nemesasszonyt.
Az ismeretlen főrangú személyeket ábrázoló négy késő rokokó kép a XVIII. sz. második feléből meghittebb közelségben ábrázolja modelljeit. Itt a rang megjelenítése mellett az arc érzékeny megfestésére vagy egy kecses mozdulatra is figyelmet fordítanak a bécsi iskolázású festők.
A Perczel család portréi közül különös figyelmet érdemel Perczel Antal XVIII. századi portréja. Itt nem a legfontosabb nemesi erény, a vitézség hangsúlyos, hanem a vallásosság, hiszen a fiatal férfi védőszentjének, a gyermek Jézust tartó Szent Antalnak fogadalmi képét tartja kezében. A Bezerédj család arcképcsarnoka jól példázza, hogy ősgalériák két évszázados hagyománya még a XIX. század közepén elengedhetetlenül fontos része a nemesi reprezentációnak.
Az Apponyi család tagjait ábrázoló finom színvilágú, egészalakos portrék a XVIII. századi magyar ősgalériáknak kiemelkedő darabjai. Festőjük Mertz János arckép- és oltárképfestő, aki 1782-85 között a bécsi képzőművészetei akadémia növendéke volt. Ezek a munkái azonban 1780-ban, még a bécsi tanulmányai előtt készültek. A festő mesterségbeli gyakorlatlanságát az életszerű ábrázolásra való naiv törekvés feledteti.
Az ősgalériák képei nem a mai értelemben vett portrék, hanem státusképek, a család társadalmi, politikai szerepét és gazdagságát hivatottak bemutatni. Ezért az előkelő környezet, a ruha, a póz a hangsúlyos, míg az egyéniség megjelenítése kisebb szerepet kap. Ezt láthatjuk az Apponyiak képein is. A színhely egy főúri kastélybelső, a férfiakat díszmagyarban, a nőket francia rokokó viseletben látjuk.
A két férfi, apa és fia, Apponyi György és Apponyi Antal György, mindketten betöltötték Tolna megye főispáni tisztét. A képeken a két generáció közötti különbséget is megfigyelhetjük. Az idősebb férfi a hagyományos nemesi értékek megtestesítője, míg a fiatalabb nemcsak nemességére, hanem már műveltségére is büszke. A háttérben megfesteti könyvtárát, lába előtt pedig a tudomány jelképeit láthatjuk: földgömböt, vonalzót, körzőt, térképet. Tudjuk róla, hogy jelentős műgyűjtő volt, és nagy könyvtárat hagyott örököseire. A legjobban sikerült kép az idősebb hölgy, Apponyi Györgyné portréja. A ruha itt a legdíszesebb, a szobabelsőből itt láthatunk a legtöbbet. Az erkély korlátján kővázába ültetett narancsfa áll, amelynek terméséből öt a földre hullott és csak három maradt az ágakon. Ez az asszony elhalt és élő gyermekeinek számára utal.
A sok portré mellett ízelítőül a gyűjteményünk néhány más témájú festménye is szerepel kiállításunkon.
Kiss Bálint (1802-1868): Zrínyi kirohanása c. festménye kicsinyített másolata id. Peter Krafft (1780-1856) azonos című művének. Az eredeti, óriási méretű képet, 1825-ben a Nemzeti Múzeum Képes gyűjteménye számára rendelték meg és közadakozásból fizették ki. Kiss Bálint, mint a Nemzeti Múzeum képtárának őre sokat foglalkozott a fiatalabb festőnemzedék nevelésével, elsősorban úgy, hogy másolásra buzdította őket. Krafft műve Kiss Bálint számára a történeti jelenetalkotás iskolapéldája lehetett. 1856-ban kissé átfogalmazva, az eredeti festmény színvilágát megváltoztatva másolta le azt. A kép az 1566-os szigetvári ostrom végső összecsapását ábrázolja, a főszereplő a kivont karddal rohamozó Zrínyi Miklós és zászlóvivője, az ifjú Juranics a magyar címeres lobogóval.
